Hej, Duna vize,
merre vitted az árodat?
Merre vitted és sodortad
a jó magyar katonákat?
Vitted-e hírét
Budának, hazának,
hogy Mohács mezején
sokan ott maradának?
Pirkadatkor szólt a kürt,
nyerített a paripa,
zászló alatt gyülekezett
Magyarország sok fia.
Karddal az oldalán,
kereszttel a kezében,
utolsót szólt anyjának:
?Imádkozzon ma értem.?
Nem volt köztük szegény, gazdag,
nem volt pórnép vagy király,
csak magyar szív, magyar lélek,
ki hazáért hadba áll.
Hej, Mohács, Mohács,
véres lett a földed!
Ötszáz esztendő múlt,
de nem feledünk téged!
Hej, magyar vitézek,
aludjatok békében!
Emléketek éljen,
míg magyar él e vidéken!
Dübörgött a föld alattuk,
felhő szállt az égre,
lovasoknak kardja villant
a napnak fényébe.
Mentek, mint a fergeteg,
nem kérdezték hányan.
Egy maroknyi magyar nép
a csata viharában.
S mikor végül elvesztettek
lovat, kardot, embert,
akkor sem fogyott el bennük
a magyar becsület.
Hej, Mohács, Mohács,
véres lett a földed!
Ötszáz esztendő múlt,
de nem feledünk téged!
Hej, magyar vitézek,
aludjatok békében!
Emléketek éljen,
míg magyar él e vidéken!
Duna vizben nyugszik egy kard,
rozsdás már a pengéje.
Ki tudja, melyik vitéznek
volt utolsó fegyvere?
Falu végén öregasszony
néz a hosszú útra,
hátha egyszer hazajön még
az ő drága fia.
Nem jött vissza senki sem,
az út túlvégéről,
csak a hír jött véres szárnyon
Mohács mezejéről.
Hej, de messze száll a nóta,
messze száll az ének,
Mohács földjén temetetlen
hány magyar vitéz lehet.
Hej, de hosszú volt az éjjel,
hosszú volt a bánat,
maradott a magyar nép,
bár hazája szétszakadt.
Ötszáz éve fúj a szél már
azon a mezőn vég,
ötszáz éve kérdi a föld:
?Emlékeztek ránk még??
Emlékezünk! ? zengjen a szó,
szálljon szelek szárnyán.
Emlékezünk azokra,
kik nem futottak gyáván!
Nem a kardjuk él már velünk,
nem a zászló, nem a vér,
hanem az ő magyar lelkük,
mi szívünkben hazaér.
Hej, Mohács, Mohács,
hallod-e az éneket?
Ötszáz év sem feledteti
a hős magyar emléket!
Hej, magyar vitézek,
szóljon hozzátok a dal!
Amíg a nép szíve dobog,
nem felejt el a magyar!
Hej, Mohács, Mohács,
őrizze az anyaföld
Aki hazájáért halt meg,
annak emléke örök!
Duna vize folyik csendben,
elmossa a nyomokat.
Mohács mezeje, őrzi tovább
emlékben a magyarokat.
Jöhet száz év, jöhet ezer,
megváltozhat a világ,
lesz majd magyar, aki kimondja
az ő nevük hallatán:
?Itt feküdnek azok,
kik életüket adták.
A hazájuk szeretetét
vérrel földbe írták.?
Ötszáz év?
és szól még az ének.
Ötszáz év?
és él még a lélek.
Mohács földje,
őrizd nevüket!
Magyar ember,
ne feledd soha őket!
Hej… ne feledd soha soha őket…
