Volt, hogy egy asztal két végén ültünk,
mégis közelebb voltál, mint bárki más.
A csendek mögött egymást kerestük,
két fáradt szívben egy dobbanást.
Évek jöttek, vittek és adtak,
volt könnyű reggel, nehéz éjszaka.
Néha az útunk távolra szaladt,
de mindig megtalált egy gondolat.
Mert bármi választ el, közel vagy,
ha hegyeket raknak is közénk.
A világ gyakran ellenünk van,
de mindig él bennünk a remény.
Volt öröm, fájdalom, aggódás,
mikor nem tudtuk, hogyan tovább.
De a távolság mindig megmutatta,
a közeledben élő csodát.
Volt, hogy az idő lassabban lépdelt,
nem tudtam, mikor látlak még.
A napok hosszúra nyúltak nélkülünk,
de őriztem a közös idő emlékét.
Emlékszem annyi apró csodára,
egy mosolyodra egy hosszú nap után,
arra, hogy egyetlen ölelés,
és csendes lett körülöttünk a világ .
Mert bármi választ el, közel vagy,
ha hegyeket raknak is közénk.
A világ gyakran ellenünk van,
de mindig él bennünk a remény.
Volt öröm, fájdalom, aggódás,
mikor nem tudtuk, hogyan tovább.
De a távolság mindig megmutatta,
a közeledben élő csodát.
És ha messze sodor az élet,
nem félek úgy, mint régen.
Mert tudom már, hogy összeköt
minket a szívünk köteléke.
Nincs olyan, hogy minden könnyű legyen,
nem kell, hogy mindent megértsünk.
Csak maradjunk egymásnak biztos pontok,
mikor változik minden körülöttünk.
Mert bármi választ el, közel vagy,
és egyszer majd elfogy a távolság.
Ami annyi éven át bennünk élt,
az összeköt, magába ránt.
Volt öröm, szenvedés, várakozás,
de minden percünk mi vagyunk.
És ha a világ újra elválasztana,
mi megtaláljuk egymást ugyanúgy.
S ha egyszer nem kell többé várni,
csak egymás mellett ébredünk,
visszanézünk az évekre,
és tudjuk: megérte küzdenünk.
